Fehér Ház, 1996. március
Hétfőn reggel Szabó Ivánnal és Zsigmond Attilával hármasban átmegyünk a Fidesz-frakcióba, hogy tájékoztassuk őket a pártalapítás részleteiről. A megbeszélésen Orbán, Kövér, Deutsch, Áder, Szájer, Pokorny, mindenki részt vesz, aki számít a Fideszben. Szabó Iván elmondja, hogy az új frakció a minimális létszámmal jön létre, de még jó néhányan vannak, akik szívesen velünk tartanának. Hozzáteszi, biztosította Lezsákot, hogy az átigazolás nem lehet olyan mértékű, hogy az MDF-frakció létszáma tizenöt fő alá csökkenjen, mert senki sem akarja, hogy a Magyar Demokrata Fórum parlamenti képviselet nélkül maradjon. Orbán felpattan a helyéről:
– Mi az, hogy senki sem akarja? – kérdezi emelt hangon. – Hogy mondhatsz ilyet, Iván? Legfőbb politikai ellenfeleid. Ugyanazon a térfélen fociznak, mint te. Ha eltűnnek a pályáról, egy riválissal kevesebb.
Nem telt bele egy hónap, s Orbán Viktor elfogadta a szakadástól megrémült Lezsák közeledését, s azt a feltételét is, hogy a Néppárt nem lehet részese semmiféle együttműködésnek. Saját logikája szerint mindkét döntése érthető volt. Lezsák és Boross sokkal inkább hitelesítette a liberális múltja miatt a jobboldali szavazók egy része előtt még mindig gyanús Orbánt, mint a sokak által szintén liberálisnak tartott Szabó Iván. A riválisok száma pedig nemcsak akkor csökken, ha az MDF esik ki a versenyből, hanem akkor is, ha a Néppárt. S Orbánék ekkor már a többi jobbközép párt szavazóinak megszerzésében gondolkodtak, nem pedig a résztvevők egyenjogúságában alapuló Polgári Szövetségben.