Politikus-sztorik
Ebben a könyvben az 1988 óta eltelt időszak valamennyi számottevő politikusa szóba kerül. Az alábbiakban kiemeljük közülük a legismertebbeket, s a velük kapcsolatos történetekből mesélek el néhányat.
Kónya-Orbán vita, Székesfehérvár, 1992. április
Feledy jó riporter, magasról indít. Idéz egy mondatot Orbán Viktornak a Fidesz pécsi kongresszusán elmondott beszédéből, amelyben Orbán engem „a gyűlölet karmesterének” nevezett. Miután mindhárman jogászok vagyunk, teszi hozzá, egy szakmai kérdéssel kezdene: – Vajon Orbán Viktor ezt a kijelentését előre megfontolt szándékkal, vagy hirtelen felindulásból tette? Mire Orbán: – Én úgy láttam, hogy a Pető Ivánnal folytatott vitában Kónya Imre szándékosan szította a közönség indulatait. Egyébként – teszi hozzá –, én mindig végig gondolom, mielőtt valamit kimondok, még akkor is, ha ez néha indulatosra sikerül.
Egyet kell értenem Orbán Viktorral, mondtam erre én, ő semmit sem szokott véletlenül, pláne nem hirtelen felindulásból mondani. – De a Pető-vitát meg kellene még egyszer nézned, Viktor – fordultam felé –, ott nem én voltam az, aki szította az indulatokat, hanem Pető, aki vitába keveredett a közönséggel. Én csak kifejtettem a véleményemet – folytattam –, és az találkozott a nézők többségének az egyetértésével, de erről nem tehetek. Egyébként – fűztem hozzá –, ahogyan most a bemutatkozáskor elhangzott tapsokat hallgattam, azt hiszem, itt Orbán Viktor nézetei nagyobb sikerre számíthatnak, mint az enyémek. De ígérem, hogy ezen én nem fogok megsértődni.
Parlament 1992. szeptember
Gyakran előfordult, hogy Torgyán József – amikor már kilépett a koalícióból és úton-útfélen támadta a kormányt – hétfőn reggel a Parlamentben odajött hozzám és nagy hangon mesélte: Kérlek szépen, voltam ebben vagy abban a városban és akkora tömeg jött össze, hogy csak a kéményen keresztül jutottam be a terembe.
Az igazságtételi viták idején, és később, amikor a Kónya-dolgozat kapcsán az ellenzék és a sajtó támadásainak kereszttűzébe kerültem, az én fórumaimra is sokan voltak kíváncsiak. Néhány helyen elsütöttem, hogy hétfőn, ha bemegyek az ülésre, elmondom majd Torgyánnak, hogy itt nemcsak én, hanem a hallgatóság egy része is csak a kéményen keresztül tudott bejutni a terembe.
Parlament, 1992. október
Orbán Viktor következett utánam, s persze reagált is az általam elmondottakra. Kijelentette, hogy ők bizony jelen voltak az összes rendezvényen, majd gúnyos hangon megjegyezte: „az önök nyilatkozatából az derül ki, hogy Göncz Árpád addig akadályozta a végrehajtó hatalom alkotmányos működését, amíg a felháborodott nép kénytelen volt fasiszta egyenruhát és jelvényeket ölteni, hogy e feletti felháborodását kifejezze”.
Az ironikus hangvétel a továbbiakban is megmaradt, miközben Orbán elismételte a hamis ellenzéki narratívát: Göncz Árpádot „fasiszta skinheadek” fütyülték ki, akikkel a kormány együttműködik. A Kossuth téren jelen lévő kormánytagok nehéz helyzetét megértik, jelentette ki, hiszen „Választaniuk kellett saját – egyébként náci viseletbe öltözött – híveik, s az ország elnöke között. S önök uraim, nem az elnököt választották” – szögezte le, az ülésterem baloldalán hangos sikert aratva. Végül felszólította a kormányt, hogy szakítsanak meg minden kapcsolatot a szélsőjobbos csoportokkal.
Az MDF Bem téri székházában, 1992. december
Az MDF-elnökség egyik ülésen Csurka kijelentette, hogy ő bármikor meg tud tölteni egy sportcsarnokot tízezer emberrel. Vajon ki az közülünk, tette fel a kérdést, aki ezt rajtam kívül meg tudja csinálni? Bogárdi Zoltán erre szerényen megjegyezte: Rendben van Pista, akkor már csak egyetlen dolgunk maradt. Úgy kell módosítanunk a választójogi törvényt, hogy csak azok szavazhassanak, akik eljárnak ezekre a gyűlésekre.
Balaskó Jenő interjúja Antall Józseffel, 1993. március
Az egyik elnökségi ülésen Antall feltette a kérdést Csurkának, megjelentetné-e a Magyar Fórumban, ha válaszolna mindarra, ami a lapban az Országos Gyűlés óta vele szemben megjelent. Csurka igennel felelt. Én voltam az, aki meggyőztem Antallt, hogy Balaskónak kell adnia az interjút, mivel őt a Magyar Fórum olvasói is nagyra becsülik.
Az írás elkészült, de Csurka nem volt hajlandó megjelentetni. Azt mondta, Magyarországon sajtószabadság van, s nem a miniszterelnök határozza meg, hogy kinek ad interjút, hanem a főszerkesztő. Így az írás végül a Pesti Hírlapban jelent meg Csurka István a politikai hatalom megragadására készült és készül címmel. Csurka később öninterjúnak nevezi az írást. Én az ellenkezőjét érzem. Antall Balaskó stílusában beszél az interjúban, ami nem válik kárára a szövegnek, de amit azért szóvá teszek a költőnek. Balaskó tagadja az alkotói szerepét, de egyet azért elismer. A Görgey-féle részt én írtam bele, mondja, ezt jeleztem a miniszterelnök úrnak, amikor visszaadtam az interjút, de tetszett neki, és sajátjaként elfogadta.