Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd írásra adom a fejemet. Bár kezdettől vonzódtam az irodalomhoz, különösen a magyar irodalomhoz. Kamaszkoromtól író, költő barátaim voltak, és néhány üres lapot én is teleírtam. De mindig tudtam, olyan verseket, mint Juhász Ferenc, olyan prózát, mint Sánta Ferenc soha nem írhatok.
Mégis belekezdek ebbe a könyvbe. Az 1988 és ’94 közötti időszak eseményeit akarom megírni. S persze azt is, ami minderről írás közben eszembe jut.
Szubjektív könyv lesz. Tele személyes élményekkel. Nem történelemkönyvet akarok írni, de nem is legendáriumot. Emlékeimet több oldalról is ellenőrizni fogom. Szembesítem őket a dokumentumokkal, mások emlékezetével. Évekig fog tartani, amíg befejezem.
A könyvből kiderül majd, hogy a ma már történelmi események nem nélkülözték a humoros epizódokat. A változások főszereplői ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint bárki más. Tele érzelmekkel, ambíciókkal, erényekkel és emberi gyengeségekkel, de mindenekelőtt tenni akarással. Azt hiszem, jól megismertem őket. Nem voltak játékszerei vagy kiszolgálói rajtuk kívül álló nagyobb erőknek. A külső és belső hatalmi viszonyok közepette alakítani akarták és kisebb-nagyobb mértékben alakították is az eseményeket. Volt, aki jó, és volt, aki kevésbé jó irányba. Ez a könyv azonban nem akar ítéletet mondani senki felett. A politikai küzdelmek részeseként tőlem ez nem lenne hiteles. Utólag igazságot osztani pedig nem lenne tisztességes.
Természetesen minden szereplőről van kialakult véleményem, s ezt nem fogom titokban tartani. De úgy akarok írni róluk, ahogyan az eseményekkel egyidejűleg láttam őket. A velük folytatott beszélgetésekre szó szerint persze nem emlékszem, de a lényegükre igen. S megkísérlem felidézni hangsúlyaikat, gesztusaikat. Ha fontosnak érzem, be fogok számolni a később történtekről is, de arra törekszem, hogy azokat ne vetítsem vissza a korábbi eseményekre.
Nemrégen, az Antall József Baráti Társaság egyik rendezvényén a mögöttem lévő sorban két korombeli férfi beszélgetett. Milyen jó, hogy ilyen híres emberekkel találkozhat itt az ember, jegyezte meg az egyik. Igen, hagyta rá a másik, majd hozzátette: mindenki itt van, aki már nem számít. Én is közéjük tartozom. Azok közé, akik már nem számítanak. Rég kiszálltam a politikából és eszembe sem jut, hogy valaha visszatérjek. Ez jó. Semmi okom, hogy bármit is kozmetikázzak vagy elhallgassak. Az igazságot akarom megírni, olyan történeteket, amelyeket személyesen megéltem. A szereplőket néven fogom nevezni. Bizonyára lesznek, akik megsértődnek. Tőlük előre elnézést kérek.
Meggyőződésem, hogy a rendszerváltozás a magyar történelem kiemelkedő eseménye. De tudom, az emberek többsége ezt nem így élte meg. A szabadság visszaszerzése a viszonylagos biztonság elvesztésével járt. S akik örültek a változásoknak, azok is többnyire csalódtak. S ha azt nézem, mára hová jutott az ország, nemcsak megértem a csalódásukat, hanem igazat is adok nekik. 2008 derekán járunk. Az emberek joggal érzik: a rendszerváltozás nem hozott sem jólétet, sem igazságot. A politikusok pedig rájátszanak az emberek érzéseire. Vannak, akik azt állítják, hogy nem is történt rendszerváltás, vagy legalábbis nem „igazi rendszerváltás”, és ígérik, hogy azt majd ők fogják „megcsinálni”. És vannak, akik egybemossák az elmúlt húsz évet, hogy elkerüljék a szembenézést saját felelősségükkel. Aktuálpolitikai szempontból mindez talán érthető vagy legalábbis magyarázható. Az értelmiség feladata volna, hogy a közvélekedéssel nem törődve kimondja az igazságot. És talán azok feladata, akik belülről élték meg az eseményeket, de ma már nem aktív politikusok. Én mindenesetre megpróbálom.
Mert egy nemzetnek szüksége van mindarra, amire joggal büszke lehet, s amiből az utódok erőt meríthetnek. A rendszerváltó nemzedék számára ilyen volt, ilyen kapaszkodó: 1956. Ha sikerül megtisztítani a torzításoktól, talán lesznek egyszer, akiknek ugyanilyen kapaszkodó lehet a huszadik század végi békés rendszerváltozás. A magyar történelemben példátlan, győztes forradalom.
S titokban abban reménykedem, ha lesz elég erőm és időm megírni a történeteimet, talán meglelem a választ, s velem együtt esetleg mások is, hogy a biztató kezdetek után, a rendszerváltó országok éléről hogyan jutott Magyarország hátrább a sorban. És akkor talán – mondom: talán – az is körvonalazódhat, miként kerülhetünk ismét előbbre.