Hatvanegy éves koromban kezdtem írni első könyvemet. Az 1988 és 1994 közötti időszakról szólt, és sok mindenről, ami előtte és utána történt, s ami írás közben eszembe jutott. Nyolc évig tartott, amíg befejeztem. „…És az ünnep mindig elmarad?” – ezt a címet adtam neki. Mert fantasztikus dolgok történtek velünk s mi nem tudtunk együtt ünnepelni. Amint sikerült kinyitni a szabadság kapuját, feltámadtak a magyar szellemi életet mérgező zsigeri ellentétek. A tagadás szelleme uralta el a közéletet és ez is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek nem tudták átérezni a sorsfordító változások örömét.
Első könyvem tele volt igaz történetekkel, rengeteg közszereplővel. Aztán írtam egy másikat, sokban hasonló volt az elsőhöz, de ebben már Antall József volt a középpontban, a korszak főszereplője. Főképp azokat a történeteket írtam bele, amikor már parlamenti frakcióvezetőként Antall közvetlen közelében dolgozhattam. A címe is ez lett: „Antall József közelről”.
Már akkor arra gondoltam, a rendszerváltoztatás első szakaszát is össze kellene foglalnom egy önálló kötetben. Különleges, kegyelmi időszak volt az, ami soha nem jöhet már vissza, szellemisége azonban példaadó lehet a jövendő nemzedékeknek. Sokunk számára azok voltak a „daliás idők”, amikor a színre lépő új politikusok a legjobbat adták ki magukból. Nem voltak hősök. Ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, mint bárki más, erényekkel és hibákkal. De, amikor megnyílt a lehetőség a cselekvésre, nem haboztak megtenni azt, amire képesek voltak. Nem magukért, hanem a közösségért, amihez tartoztak. És rövid távú érdekeiket félretéve, ellentéteiken felülemelkedve összefogtak a közös cél érdekében. Első könyvemben sok mindent megírtam róluk és azokról az évekről, de tovább is léptem az időben, ezért mindaz, amit erről a kegyelmi időszakról írtam, a későbbiek tükrében elhomályosult. Kell egy olyan könyv is, amely a rendszerváltoztatás első szakaszáról szól – gondoltam. És talán érdekes lehet az is, hogy honnan jöttem én, aki éltem a világomat a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusában és egyszer csak úgy éreztem, tenni kellene valamit, hogy megváltozzon ez a világ.
***
Elszorul a szívem, ha arra gondolok, mennyivel nehezebb sora volt apámnak. Azok közé tartozott, akik megjárták a frontot, hazajöttek a szovjet fogságból és úgy gondolták, guggolva is kibírjuk, amíg kimennek az oroszok. És azok közé, akikről 1990. május 22-én a Parlamentben, kormánya programjának előterjesztésekor Antall József így beszélt: „Megrendülve gondolok azokra a társainkra, nevesekre és névtelenekre, akik nem élhették meg e hőn áhított napot.” Apám a névtelenek közé tartozott. Az utóbbi tíz-tizenöt évben egyre gyakrabban eszembe jut. Mit csinált akkor, amikor annyi idős volt, mint én? Róla is írni akartam ebben a könyvben. És másoknak is emléket akartam állítani. Szeretteimnek és barátaimnak, elsősorban azoknak, akiket az évek során elveszítettem, de azoknak is, akik a természet rendje szerint akkor is élni fognak, amikor én már nem leszek. De egyre halasztottam a dolgot, gondolván, rengeteg időm van még.
***
Hetvenhárom éves vagyok. Önkéntes karanténban, a koronavírusról szóló tudósításokat nézve, a fertőzöttek, halottak növekvő számát látva arra gondoltam, hogy én is veszélyeztetett korban vagyok. Aztán arra, hogy jövőre lesz az utolsó év, amikor még feltehetem magamnak a kérdést, hogy mit csinált apám akkor, amikor annyi idős volt, mint én? Elfogott a kétség: Mi lesz, ha – így vagy úgy – kifogyok az időből, és nem tudom egy utolsó könyvben összefoglalni mindazt, amit elterveztem? Igaz történeteket a politika előtti életemről, apámról, de legfőképpen a „daliás időkről”, amikor a politikusok még képesek voltak együttműködni és az ország érdekében egymással összefogni. Tudom, azóta sok minden megváltozott és más ma már a világ, de az együttműködésre most is szükség lenne. Leültem a géphez és leírtam az első mondatot: „Ritkaság, amikor egy kis nép befolyásolni képes a történelem menetét.”
