(Népszabadság, 1995. 07. 28.)
1989-1990-ben nemcsak abban volt általános egyetértés a magyar társadalomban, hogy változásokra van szükség, a fennálló rendszer átalakítására, demokráciára, magántulajdonra és piacgazdaságra, a nyugaton megvalósult viszonyokhoz hasonló körülmények kialakítására, hanem abban is, hogy mindent békésen, fokozatosan, és törvényes eszközökkel, jogállami keretek között kell véghez vinni. 1989. június 13. és szeptember 18. között az akkor létező valamennyi lényeges politikai erő egyetértése alapján a kerekasztal-tárgyalások résztvevői alkalmassá tették az alkotmányt arra, hogy jogállami keretéül szolgáljon a közmegegyezéssel támogatott békés, fokozatos és törvényes átalakulásnak. Létrehozták továbbá az Alkotmánybíróságot, annak érdekében, hogy a rendszerváltozás jogállami keretei szilárdak és egyértelműek legyenek, és hogy a jogbiztonság az átalakulás időszakában is érvényesüljön.
A jogalkotó joga
Az alkotmányban meghatározott jogállami kereteket nemcsak az Alkotmánybíróság, hanem a jogalkotó is értelmezi egy-egy döntése során, így előfordul, hogy a két értelmezés nem esik egybe. Ilyenkor az Alkotmánybíróság álláspontja a mérvadó – hiszen ez mindenkire nézve kötelező – a jogalkotó egyetlen dolgot tehet; megkeresi azt a törvényes lehetőséget, amellyel eredeti törekvését az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése mellett is érvényesíteni tudja.
A Bokros-csomag néven ismert törvény meghozatala során a koalíciónak ez nem sikerült, bár a jelek szerint nem is törekedett arra, hogy az alkotmánybírósági döntésekben megmutatkozó alkotmányfelfogással összhangba hozza szándékait. A koalíció magas rangú képviselőinek megnyilvánulásai alapján úgy tűnik, mintha a kormány továbbra sem jogállami megoldást, hanem kibúvókat keresne. A pénzügyminiszter azzal vádolja az Alkotmánybíróságot, hogy túllépte hatáskörét, mert gazdaságpolitikai kérdésekbe avatkozott. Az igazságügy-miniszter azt állítja, hogy az Alkotmánybíróság döntése nincs összhangban a testület korábbi döntésével. A miniszterelnök találkozót kezdeményez az Alkotmánybíróság elnökével, mondván, meg kell ismernie az Alkotmánybíróság álláspontjának lényégét, hogy megtudja, vajon a kormány mire számíthat a jövőben. A találkozó után pedig úgy nyilatkozik, hogy a legfontosabb parlamenti végszavazások előtt kikéri az Alkotmánybíróság álláspontját. Végül Kis János, a szabaddemokraták meghatározó politikusa a Népszabadságban Összekuszálódó hatalmi ágak címmel közölt cikkében alapvetően téves elemzéssel olyan hamis tanulságokat szűr le az alkotmánybírósági ítéletből, amit semmiképpen sem lehet szó nélkül hagyni, Ugyanis a politikus egy olyan konkrét javaslattal is él a jövőbeni eljárásra vonatkozóan, amely megvalósulása esetén a demokráciát és a jogállamiságot is súlyosan veszélyezteti.
K. J. szerint az Alkotmánybíróság döntésével előállott „probléma” gyökerei az alkotmány 70/E paragrafusába kapaszkodnak, mely kimondja, hogy „az állam védi a polgárok szociális biztonságát”. Ugyanakkor adódhat olyan helyzet, hogy a költségvetés összeomlásának elkerüléseként egyik pillanatról a másikra korlátozni kell a polgárok szociális biztonságát, vagyis el kell venni a szociális biztonság alkotmányos védelme alá tartozó szerzett jogokat, így az alkotmányosság és a költségvetés szempontjait csak egymással összefüggésben lehet értékelni – vélekedik a szerző ezért az a veszély fenyeget, hogy a hatalmi ágak összekuszálódhatnak, azaz vagy az alkotmánybírák szerkesztik a költségvetést vagy a pénzügyminiszter értelmezi az alkotmányt.
A polgár bizalma
K. J. szerint az Alkotmánybíróság túllépte hatáskörét, hiszen a költségvetésre súlyosan kiható döntést hozott, holott a költségvetés elkészítése a kormány feladata. Ezzel szemben valóban a kormánynak kell elkészítenie a költségvetést, de a kormánynak a feladat teljesítése közben, mint minden más tevékenység során, az alkotmány keretei között kell eljárnia. Az alkotmányosság követelménye minden mást, így a pénzügyi, költségvetési szempontokat is megelőzi. Ezért köteles az alkotmánybíróság ítéleteit mindenki figyelembe venni. Az is tény, hogy a június 30-i döntésnek. miként az Alkotmánybíróság legtöbb ítéletének vannak pénzügyi következményei, de azokkal a bíróság nem foglalkozhat, kizárólag az alkotmányosság szemszögéből vizsgálhatja felül a jogalkotói döntéseket. Az alkotmánybírák a jogbiztonság elvéből indultak ki és ezt juttatták érvényre a szociális biztonsághoz fűződő nevesített alkotmányos jog védelme tekintetében is. Úgy foglaltak állást, hogy a jogbiztonságra figyelemmel, a szerzett jogok védelmére is tekintettel, és azért, mert a gyermekvállaláshoz fűződő rövid és meghatározott időre szóló szolgáltatások nemcsak tárgyuk, hanem a rövid, belátható bizalmi idő miatt is fokozott védelmet érdemelnek, a várandóssági pótlékot, a gyest, a gyedet, a már megszületett és a törvény megszavazásától számított háromszáz napon belül megszületendő gyermekek számára változatlan feltétellel és időtartamra továbbra is biztosítani kell. Tehát, ha annak feltételezett tudatában vállal valaki gyermeket, hogy terhessége negyedik hónapjától kezdve a családi pótléknak megfelelő jövedelemkiegészítést kap majd; hogy a gyermek megszületésétől számított két évig gyed címén korábbi fizetésének 75 százalékát fogja kapni, ezt követően pedig további egy évig gyesre jogosult, akkor ezeket a szerzett jogait nem lehet tőle időközben elvonni. Csak akkor beszélhetünk jogbiztonságról, ha minden állampolgár bízhat abban, hogy az állam megtartja mindazt, amit törvényben biztosított jogként polgárainak megígér. Az Alkotmánybíróság 62/1993. (XI. 29.) számú határozatában a kiemelt nyugdíjak elvonásával kapcsolatos országgyűlési döntés alkotmánybírósági felülvizsgálatával összefüggésben kimondta: „A jogállamisághoz hozzátartozik a szerzett jogok tiszteletben tartása. A jogállam a szerzett jogokhoz csak akkor nyúlhat hozzá, ha ezek a jogok jogellenesen, így például az állampolgárok jogegyenlőségét sértő módon keletkeztek.”
Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a társadalombiztosítás megnehezüléséből adódó terhek részbeni áthárítása a biztosítottakra. illetve a munkáltatókra önmagában nem alkotmányellenes, az ilyen átrendezéseknél azonban alkotmányos követelmény, hogy a kockázatáthárítás terheit az érintettek időben megismerjék, a jövőbeli kockázatokkal számolhassanak, fedezésükről gondoskodhassanak. Szó sincs tehát a „hatalmi ágak összekuszálódásáról", az Alkotmánybíróság nem állít akadályt a társadalombiztosítási rendszer átalakítása elé, nem foglal állást például abban, hogy alanyi jogon vagy rászorultság alapján járjon-e a jövőben a családi pótlék, de még csak azt sem kifogásolja, hogy a táppénzzel kapcsolatos terheket a társadalombiztosítástól a jogalkotó áthárítsa a munkáltatóra és részben a munkavállalóra. Az Alkotmánybíróság kizárólag az alkotmányosság kérdésében vizsgálta a döntést, és a jogállamiság alapját képező jogbiztonság sérelme miatt emelt kifogást ellene, nem pedig szociálpolitikai vagy gazdaságpolitikai megközelítésben minősítette negatívan a koalíció elképzeléseit.
Nem az Alkotmánybíróság kuszálja tehát össze a hatalmi ágakat, nem az Alkotmánybíróság vállalja át a kormányzati kompetenciába tartozó költségvetési, gazdaságpolitikai, szociálpolitikai kérdésekben a felelősséget. Az Alkotmánybíróság védi a jogállamiságnak az alkotmány által meghatározott kereteit, amelyek között az eredeti közmegegyezésnek megfelelően a rendszer átalakítása végbemehet. A koalíció kompetens képviselőinek megnyilatkozásaiból tűnik ki a szándék. mintha az Alkotmánybíróságra kívánnák a felelősséget hárítani.
Az „előnyök"
A K. J. által javasolt és részletesen kifejtett eljárásban mind a szándék, mind a következmény világosan kimutatható. A miniszterelnökhöz hasonlóan ő is előzetes normakontrollt kéme, csak nem a parlamenti végszavazás előtt, hanem a koncepció kidolgozását követően javasol alkotmánybírósági vizsgálatot olyan esetekben, amikor a kormány szociális jogokat akar csorbítani. Amennyiben az Alkotmánybíróság e megkeresés következtében kifejtené alkotmányos kifogásait, ezt a kormány lehetőleg figyelembe venné és „csak olyan részletekben tartana ki eredeti szándéka mellett, amelyekben különösen erős indokok zárják ki a változtatást”. Tehát hiába mondaná alkotmányellenesnek az adott jogmegvonást vagy a jogmegvonás adott módját az Alkotmánybíróság, a kormánynak fennmaradna a lehetősége – K. J. alkotmányértelmezése mellett – hogy fönntartsa eredeti – alkotmányellenes – szándékát. „Ha a kormány így jár el, akkor az utólagos normakontroll során az Alkotmánybíróság már beérheti a megszorítások indokainak gyengébb próbájával: csupán azt kell vizsgálni, hogy értelmes és hihető-e a magyarázat, nem szükséges egybevetnie más közgazdasági koncepciókkal. Csak olyan intézkedéseket semmisítene meg alkotmányellenesként, melyek akkor is elfogadhatatlanok, mert például diszkriminatívak, ha a költségvetés feltételezéseit a bírák nem vitatják."
Az érvelés hibás, mert hamis a kiindulópont. Az Alkotmánybíróság ugyanis nem a jogalkotói döntések indokait, hanem alkotmányosságát vizsgálja. A javaslat eredménye pedig éppen az az állapot, amelynek elkerülésére a szerző javaslatát ajánlja: a kompetenciák felcserélése, azaz: „a hatalmi ágak összekuszálódása”. A kormány felülbírálhatná az Alkotmánybíróság álláspontját az alkotmányellenesség kérdésében, ugyanakkor az Alkotmánybíróság az egyedüli lehetséges megoldásként mintegy szentesítené azokat a gazdaságpolitikai, költségvetés-politikai lépéseket, melyeket a kormány megtesz. Ezek után mellesleg a kormánynak valóban nincs alternatívája, az ellenzék hiába ajánl más gazdaságpolitikát, hiszen egyedül a kormány elképzelései révén lehet elkerülni az összeomlást – hiszen más alapon K. J. szerint sem fogadható el az egyébként alkotmányellenes kormányálláspont.
További „előny" a mindenkori kormányzatnak, hogy a szociális megszorító intézkedésekért – legalábbis részleges – felelősséget kell vállalnia az Alkotmánybíróságnak is, amely, ha mégis „akadékoskodna”, akkor a kormány sikertelenségéért vállalna felelősséget. Ezzel együtt megszűnne az alkotmányosság érvényesülésének alapvető biztositéka, az a szabály, hogy az Alkotmánybíróság döntése mindenkire nézve kötelező. Kis János javaslata – megvalósulása esetén – egyaránt veszélyezteti a parlamentáris demokráciát és a jogállamiságot, tehát elfogadhatatlan azoknak, akik továbbra is az 1989-1990-ben kialakult társadalmi közmegegyezés szerint békésen, fokozatosan, törvényes eszközökkel, jogállami keretek között tartják folytathatónak a rendszerváltoztatást, és akik ellenzik a parlamentáris intézményrendszer bármilyen korlátozását.
