Visszapillantó

(XX. Század Intézet, 2009. 06. 15.)

Hölgyeim és uraim! Az én előadásom más lesz, mint az előttem elhangzott előadások. Egyrészt azért, mert nem vagyok történész, ezért ne várjanak tőlem egy olyan szakszerű elemzést, amilyeneket a korábbiakban hallottak, másrészt az események résztvevői között voltam, ezért óhatatlanul szubjektív lesz a megközelítésem – és szeretnék egy-két személyes történetet is elmesélni – de ami a tényeket illeti, csak és kizárólag a valóságot fogják hallani tőlem.

Őszintén örülök, hogy ez a konferencia – már címében is – egyértelműen különbséget tesz rendszerváltás és számonkérés között, és történelmi dimenzióban veti fel a kérdést. Ezzel ugyanis még inkább nyilvánvalóvá válik, hogy nem szabad összekeverni a kettőt, mondván, hogy nem történt rendszerváltás, miután nem került sor számonkérésre, és azok maradtak a jó pozíciókban, akik korábban is ott voltak. Amiben egyébként sok igazság van, és ezt annak idején is így éreztem, de a rendszerváltás tagadását mindig is abszurdnak tartottam.

Jól emlékszem a frakcióban 91 október 23-án tartott ünnepségre, amelyre Pongrátz Gergelyt és a Corvin köziek egy csoportját is meghívtam…
Házigazdaként megnyitottam az ülést, nagyjából a következő mondatokkal: Itt vagyunk együtt, a szabadon választott országgyűlés legnagyobb képviselőcsoportja, sorainkban a parlamentnek felelős kormány tagjai, mellettem Antall József miniszterelnök, itt vannak a hajdani pesti srácok, a Corvin-közi szabadságharcosok, Pongrátz Gergely vezetésével, fejem fölött a lyukas nemzeti zászló. S mindez, kedves barátaim, történik hivatalos nemzeti ünnepünk előestéjén a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának hajdani üléstermében. Na, most mondja nekem valaki, hogy nem történt rendszerváltás!

Elöljáróban tehát célszerű meghatározni, hogy mit értek én rendszerváltás vagy rendszerváltozás alatt. Igen, egy olyan időszakról beszélünk, amelynek nem csak a megítélése ellentmondásos és politikai nézetektől befolyásolt, hanem még az elnevezésében sincs egyetértés. A rendszerváltás az uralkodó elnevezés, amely a szabaddemokratáktól ered és hajdani radikalizmusukat tükrözi. Ezzel szemben Antall József mindig is rendszerváltozásról beszélt, s szűkebb körben azt is hozzátette, hogy váltani az ember a fehérneműjét szokta.

Nekem mindkét elnevezés tetszik, az első frappánsabb, a második pontosabb, hiszen ez nem valamiféle egyik pillanatról a másikra végrehajtható ügy, amelynek megvalósítása csak elhatározás kérdése, hanem egy soktényezős, hosszú ideig zajló történelmi folyamat. Miután azonban már egy jó ideje nem a „Tudjuk, merjük, tesszük” és a „Nyugodt erő” között zajló viták határozzák meg a közéletet, úgy vélem, a két elnevezés mögötti felfogásbeli különbségek eltűntek, s mindkettő ugyanazt jelenti.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: tehát mit is értek én rendszerváltozás alatt? Némileg egyszerűsítve: a politikai, gazdasági és társadalmi rendszer gyökeres átalakulását, amelynek során – a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején - Magyarországon kiépült a független, demokratikus jogállam és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság intézményrendszere.

A következő kérdés, hogy milyen történelmi folyamatok vezettek el a rendszerváltozáshoz. Mi tette lehetővé és egyben szükségszerűvé a rendszerváltást?

Minden volt szocialista országra vonatkozó közös kiinduló pont az, hogy a két világrendszer harcából egyértelműen a nyugati világ került ki győztesen, és mindez a 80-as évek második felére világossá vált. Ez valamennyi volt szocialista országban gazdasági nehézségekben nyilvánult meg, továbbá ez vezetett a Gorbacsov-féle politikához és ahhoz, hogy az egyes szocialista országok állampártjai nem számíthattak többé a Szovjetunió gazdasági segítségére és immár azt sem remélhették, hogy a gazdasági nehézségek következtében növekvő elégedetlenséget végső soron egy szovjet katonai beavatkozással lehet majd elfojtani.

Magyarországon a helyzet speciális volt, mert az 1956-os forradalom leverése után, egy hallgatólagos kompromisszum alakult ki a hatalom és a társadalom között, aminek a lényege az volt, hogy élhetsz egy kicsit jobban, a magánszférában még egy kis szabadságot is megengedünk neked, de a hatalom az ránk marad, a sorsod alakításába nem szólhatsz bele. Ezt a magyar társadalom tudomásul vette, és ennek jegyében egy viszonylag élhető rendszer alakult ki Magyarországon, különösen a szomszédos országokhoz viszonyítva éreztük ezt így. Ez a hallgatólagos kompromisszum a 80-as évek közepére megbomlott, mert a hatalom nem tudta biztosítani az életszínvonal folyamatos emelkedését, megjelent a munkanélküliség, növekedett az elégedetlenség.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Ez az elégedetlenség, nem a rendszer elleni tömeges fellépésben jelentkezett, mint például Lengyelországban, hanem arra ösztönözte az embereket, hogy a rendszer adta lehetőségekkel élve próbálják életszínvonalukat megőrizni. Fusizás, GMK-zás, háztájiban való munka, és amikor a világútlevelet megkaptuk, hozzá némi valutát is, akkor nagypapát, nagymamát be a Trabantba, Zsiguliba irány Ausztria, ahol lehetett venni Gorenjet és videomagnót. Miközben egy jobbára értelmiségiekből álló, szűk, politikailag tudatos réteg a rendszer ellen fordult, új szervezetek jöttek létre, utcai demonstrációkra került sor.

A rendszerváltozási folyamat tehát ilyen körülmények között indult, egyrészt a gazdasági nehézségek és a Szovjetunió meggyengülése a hatalmon lévőktől az eddigiektől eltérő módszereket kívánt, másrészt Magyarországon az 56 után kötött kényszerű kompromisszum felbomlott, a hatalom nem tudta biztosítani a viszonylagos jólétet, egy politikailag tudatos szűk réteg pedig beleszólást követelt a társadalom sorsának az átalakításába, miközben a tömegek a viszonylagos jólét fenntartását a rendszeren belüli megoldásoktól remélték.

A következő kérdés, amit fel kell tenni, hogy kinek milyen érdeme volt a rendszerváltozási folyamatban? Ennek megítélése aktuálpolitikai szempontok által igencsak befolyásolt és az eltelt húsz év alatt jelentős változáson ment át. Míg a rendszerváltozás idején az ellenzéki szervezetek azért vetekedtek, hogy ki az igazi rendszerváltó, az évek multával ez a helyzet megváltozott. Ennek oka, hogy az emberek csalódtak a rendszerváltozásban és egy olyan politika lett úrrá a magyar közéletben, amelynek célja nem a közvélekedés befolyásolása, hanem annak kiszolgálása. Így az ellenzéki erők egyre kevésbé hangoztatták rendszerváltó szerepüket, miközben az utódpárt politikusai egyre erőteljesebben hivatkoztak saját érdemeikre.

A valóság ezzel szemben az, hogy nem az ellenzék, s nem is az állampárt reformerei változtatták meg a régi rendszert, hanem az súlyos működési zavarokkal küzködött, s ha nem történik valami, magától összeomlik. A kérdés az, hogy kinek a magatartása segítette elő a változásokat, illetve ki, milyen mértékben járult hozzá, hogy a rendszerváltozás minél előbb és minél következetesebben menjen végbe. Ebből a szempontból vizsgálva a kérdést, valójában minden politikai erőnek volt szerepe a rendszerváltozásban, a legkonzervatívabb kommunistáknak is, mert legalább nem lőttek, holott lőhettek volna.

Úgy vélem azonban, nem csak az elfogultság beszél belőlem, ha az az álláspontom, hogy az ellenzéki erőknek nagyobb szerepük volt a következetes és minél gyorsabban végbemenő rendszerváltozás megvalósításában, mint az állampártnak – amely a hatalom átmentésére és az átalakulás lassítására törekedett – továbbá, hogy az állampárton belül a reformereknek mindenképpen nagyobb szerepük volt, mint azoknak, akiknek egyetlen érdemük az volt, hogy a folyamatokat nem kísérelték meg erőszakkal elfojtani.

A következő kérdés, hogy mi volt az a speciális forma, amelyen keresztül Magyarországon megvalósult a rendszerváltozás. Ez az u.n. tárgyalásos forradalom, hiszen végülis a hatalom és az ellenzék közötti tárgyalásokon született megállapodás alapján zajlott le a rendszerváltozás Magyarországon. Ez így volt Lengyelországban is, ám a magyarországi Nemzeti Kerekasztal egészen más, mint a lengyel Kerekasztal, törekvéseiben és eredményeiben is más, és a folyamatok, amelyek a tárgyalásos rendszerváltozáshoz vezettek, szintén alapvetően különbözőek. Míg Lengyelországban egy évtizedes kemény politikai – és a hatalom erőszakos fellépését sem nélkülöző – küzdelem után került sor a Kerekasztal tárgyalásokra, Magyarországon ilyenről szó sem volt. Magyarország még a 80-as évek elején is, mint a legvidámabb barakk tudott működni, ahol az emberek többsége a rendszerrel meg volt elégedve.

A másik dolog, ami ezzel részben összefügg, hogy Lengyelországban létrejött egy hatalmas ellenzéki erő, a 10 milliós tagsággal rendelkező Szolidaritás, amely az évtizedes politikai harccal, bátor fellépéssel, üldöztetéssel, megnyerte magának a társadalom túlnyomó többségének a rokonszenvét.

Magyarországon másképp zajlottak az események. Ezért beszélhetünk az u.n. magyar modellről, amely a Lengyelországban megvalósult rendszerváltozáshoz képest jelentős eltérést mutatott. Itt a 80-as évek második felétől kezdve az állampárti struktúrán kívül u.n. alternatív szervezetek jelentek meg, miközben felújították tevékenységüket a diktatúra előtti pártok. Tehát nem egy egységes ellenzék lépett fel a hatalommal szemben, mint Lengyelországban, hanem az ellenzék megosztott volt, és ez a tény a hatalom amúgyis széles játékterét jelentősen növelte. Ezért volt fordulópont 1989. március 22-e, az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte, amely mellesleg egyfajta hungarikum Az EKA létrejöttével ugyanis megjelent a színen egy olyan politikai erő, amely valódi ellensúlyként volt képes az állampárttal szemben fellépni. Ettől kezdve az ellenzék diktálta a tempót, az addig magabiztos hatalom – reformereivel együtt – csupán csak követte az eseményeket. Ez az ellensúly kényszerítette rá a hatalom képviselőit arra, hogy egyenrangú félként leüljenek tárgyalni az Ellenzéki Kerekasztallal – mégpedig nem a hatalom valamiféle megosztásáról, miként történt ez Lengyelországban, hanem a szabad választások törvényi feltételeiről, továbbá egy – legalábbis alapjaiban – jogállaminak mondható Alkotmányról, amiről három hónapig tartó tárgyalások után 1989. szeptember 18-án megszületett a megállapodás, az állampárti országgyűlés pedig a Nemzeti Kerekasztalnál kidolgozott törvénytervezeteket – köztük a nagy volumenű alkotmánymódosítást – megszavazta.

Ezt követően az Ellenzéki Kerekasztal, mint egy burok, levált az ellenzéki szervezetekről, amelyek ott álltak készen a politikai megmérettetésre. A Nemzeti Kerekasztal mellett megalkotott törvények alapján Magyarországon 1990.március 25-én és április 8-án megtartották a választásokat.

Az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét követően tehát egy év alatt lényegében megtörtént a rendszerváltozás, egy valódi többpártrendszer keretei között. Miközben a magyar ellenzéknél sokkal erősebb Szolidaritás monolit erőként, csak egy részben szabad választást tudott kialkudni a Kerekasztalnál, ezáltal lett részese a hatalomnak, és csak ezt követően jutott el az ország a szabad választásokig, és került sor a Szolidaritás felbomlásával a valódi többpártrendszer kialakulására.

A magyar modell lényege tehát a következőképpen vázolható fel:

• spontán, plurális ellenzéki szerveződés,
• összefogás az EKA-ban,
• a valódi politikai ellensúly rákényszeríti a hatalmat az egyenrangú alapú tárgyalásra
• megegyezés a szabad választások törvényi feltételeiben és egy alapvetően jogállami alkotmányban
• valódi többpártrendszer mellett megtartott szabad választások. Ezzel lényegében megtörtént a rendszerváltás, majd a legitim Országgyűlés és a neki felelős Kormány a jogállam keretei között folytatja tovább a demokratikus intézményrendszer kiépítését, és teszi teljessé a rendszerváltozás folyamatát.

Húsz év távlatából úgy vélem, megállapíthatjuk, hogy ez a modell sikeres volt, mivel minden egyéb reálisan megvalósítható konstrukciónál alkalmasabb volt arra, hogy az adott helyzetben, s az adott keretek között a lehető leggyorsabban és legkövetkezetesebben menjen végbe a rendszerváltozás, méghozzá úgy, hogy közben jószerével egy pofon se csattant.

Ez a „jószerével” némi magyarázatra szorul. Úgy 1992 táján már a Csurka dolgozat után Balaskó Jenő a nagyszerű költő Antall rendíthetetlen híve a Fészek Klubban vacsorázott, amikor megállt az asztala mellett egy Csurkával szimpatizáló országgyűlési képviselő, kissé laza állapotban és elkezdte Antallt szidalmazni. Balaskó felnézett és csendes szavakkal figyelmeztette a képviselőt, hogy amennyiben nem hagyja abba Antall pocskondiázását, kénytelen lesz felpofozni. Sajnálatos módon a képviselő nem hallgatott a költőre, mire az beváltotta fenyegetését. Amikor minderről tudomást szereztem szemrehányást tettem Balaskó Jenő barátomnak mondván, hogy én hetente legalább két alkalommal különböző lakossági fórumokon rendszeresen elmondom, hogy itt úgy zajlik a rendszerváltozás, hogy egy pofon se csattant és most tessék… Végül úgy oldottam meg a problémát, hogy ettől kezdve azt mondtam: itt úgy zajlik a rendszerváltozás, hogy jószerével egy pofon se csattant.

A rendszerváltozás tehát erőszakmentesen, s mindvégig jogi keretek között zajlott le. Ez azt is jelentette – rátérve témánk második részére – hogy mindenféle számonkérésnek jogi határai voltak. Erre figyelmeztette Antall József pártja radikálisait, szállóigévé vált mondatával: „Tetszettek volna csinálni forradalmat.”

Persze – ha a változások mértékét és gyorsaságát nézzük – a rendszerváltást is nevezhetjük akár forradalomnak is. De ez egy törvényes forradalom volt, amely a meglévő jogrendszert nem rombolta le, csak a jogállamivá alakított alkotmánnyal hozta összhangba. A klasszikus forradalom ezzel szemben lerombolja a meglévő jogrendszert és új jogrendszert állít fel. A kettő közötti ex lex állapotban hajtja végre a számonkéréseket, majd kiépíti az új jogrendszert, amellyel persze a radikális számonkérés hívei rendszerint ugyanúgy elégedetlenek, mint amilyenek a korábbival voltak.

Nyilvánvaló hogy egy ilyen típusú rendszerváltozás keretében politikai számonkérésre csak nagyon korlátozott mértékben kerülhetett volna sor. Ezért mi a félreértések elkerülése végett nem is számonkérésről, hanem igazságtételről, törvényes igazságtételről beszéltünk, aminek két oldala van.

Egy pozitív oldala, a rehabilitáció és a kompenzáció, tehát a törvénytelenül meghurcoltaknak a rehabilitálása és a lehetőségekhez képest a kárpótlásuk, a másik oldala pedig az, ami számonkérésnek nevezhető, de a jogállami rendszerváltozás keretében ez is kizárólag törvényes eszközökkel és társadalmi támogatás mellett hajtható végre.

Ami az igazságtétel pozitív oldalát illeti; az 1945 és 89 közötti törvénytelen elitélések eltörlése teljes körű volt, az ezzel összefüggésben a sértettek és hozzátartozók kárpótlása megtörtént, továbbá az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról is sikerült törvényt hoznunk. Ez utóbbi törvény végrehajtása ugyan rengeteg visszássággal járt, egészében véve azonban elmondhatjuk, hogy az igazságtétel pozitív oldala a rehabilitáció és a kompenzáció – négy semmisségi és három kárpótlási törvény segítségével – lényegében sikeresen megtörtént.

Az igazságtétel másik oldala a jogállami eszközökkel megvalósított számonkérés két kérdéskörre terjedt ki:

Egyrészt: Az ország tönkretételéért felelős személyek megnevezése és kiváltságos helyzetük megszüntetése.
Másrészt: Büntetőjogi felelősségrevonás azokkal szemben, akik a diktatúra évtizedei alatt súlyos bűncselekményeket követtek el, de azokat politikai okokból nem üldözték.

Mindkét kérdéskörben az MDF Országgyűlési Képviselőcsoportja volt a kezdeményező, talán azért is, mert a túlnyomó részt egyéni képviselőkből álló frakció tagjai saját környezetükben érzékelték az igazságtétel elmaradása miatti feszültséget.

A felelősök megnevezése és kiváltságos helyzetük megszüntetése ügyében a frakció kidolgozott egy igazságtételi csomagtervet az u.n. Justitia tervet, amelyet 1990 június 11-én megküldött a kormánynak.

Az igazságtételi csomagterv részei:

• az 1956 utáni történelműnk hiteles bemutatása
• a döntéshozók személyes felelősségének feltárása (politikai felelősséget vizsgáló országgyűlési bizottság)
• jogtalan előnyök megszüntetése

Ezen belül:

• a korábbi politikai vezetők nyugdíjának felülvizsgálata
• az állami vállalatok és intézmények vezetőinek általános megmérettetése
• a vezetői jövedelmek korlátozása
• a korábbi állampárt és csatlós szervezeteinek elszámoltatása
• a közélet fegyvertelenítése

1990. július 5-i ülésén a kormány soron kívül megtárgyalta a képviselőcsoport által benyújtott igazságtételi csomagtervet és ennek során minden felvetett ponttal kapcsolatban kifejtette véleményét, illetve feladatokat fogalmazott meg az abban foglaltak végrehajtására.

Például: felkérte az MTA Elnökét történész szakbizottság létrehozására, javaslatot tett az Országgyűlésnek a korábbi vagyon felülvizsgálati bizottság felállítására, a Népjóléti Minisztérium javaslatot dolgozott ki a jogállammal összeegyeztethetetlen alapon számított nyugdíjak korrigálására, döntés született a vállalati vezetők éves prémiumának maximálásáról, az állami vállalati vezetők újrapályáztatásáról és a belügyminiszter az országgyűlés elé terjesztette a lőfegyverek tartására vonatkozó törvényjavaslatot.

A Kormány döntése alapján a jogellenesen kiemelt nyugdíjak eltörléséről törvény született. Politikai felelősséget vizsgáló országgyűlési bizottság felállítását is kezdeményezte a kormány, de a javaslat már a bizottsági szinten elhalt. Sor került az állami vállalatok vezetőinek újra pályáztatására, illetve az üzemi tanácsok által vezetett vállalatoknál új választás kiírására (ahol is sorra megerősítették az állampárt idején kinevezett vállalati vezetőket).

Megint egy emlék. Lakossági fórumon valahol egy kis faluban paraszt bácsi szót kér, Magyarázhat nekem, amit akar Kónya úr de itt nem történt rendszerváltás mert maguk nem váltották le a TSZ elnökömet. Bátyám éppen azért történt rendszerváltás, mert én nem tudom leváltani a maga TSZ elnökét. Rázta az öreg a fejét, ezért folytattam, mert hát a korábbi rendszerben egy olyan szintű politikus, mint én –mondjuk egy politikai bizottság tagja – az letudta volna váltania maga TSZ elnökét, sőt talán az ország összes TSZ elnökét, és volt is erre próbálkozás. De mondom én nem tudom leváltani, és ez a rendszerváltás. Tovább is rázta a fejét az öreg, ezért megint csak folytattam. Mondom, de maga viszont le tudja váltani a TSZ elnökét. Hogyan? –kérdezte. Hát úgy, hogy összefog a többiekkel és leszavazzák, és mást választanak helyette. Ja, azt én nem merem – volt a válasz.

Az hogy a törvényes igazságtételnek a számonkérésre vonatkozó részei elmaradtak, elsősorban annak tudható be, hogy jogállami módszerekkel az ilyen váltásokat csak akkor lehet végrehajtani, ha nagyfokú társadalmi támogatottság és aktivitás áll az igazságtételi törekvések mögött. Ezt nem lehet fölülről megcsinálni, hanem csak a jogi feltételeit lehet megteremteni. Amelyet az emberek aztán vagy kihasználnak, vagy nem.

Egészében elmondhatjuk, hogy a Justitia tervben összefoglalt igényeknek csak töredék része valósult meg, így az MDF Frakció időről időre különböző formában – például 91 őszén az úgynevezett Kónya-dolgozatban – felelevenített igazságtételi kísérletei kudarcot vallottak, ami egyébként a legnagyobb kormányzó párton belüli egyre növekvő feszültség, majd szakadás egyik kiváltó oka is volt.

A másik kérdéskör a büntetőjogi felelősségrevonás kérdése:

1991. őszén megkezdődött a 1944. december 21-e és 1990 május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről szóló Zétényi-törvény tárgyalása.

A törvény lényege az volt, hogy a diktatúra ideje alatt elkövetett, egyes főbenjáró bűncselekmények esetében, amelyeket az állam politikai okokból nem üldözött, és ezért már elévültek, 1990 május 2-án, az új parlament megalakulásakor kezdődik az elévülés. Hangsúlyozom, hogy ez csak három bűncselekményre a szándékos emberölésre, a hazaárulásra és a halált okozó súlyos testi sértésre vonatkozott (ez utóbbira azért, hogy az AVO-sok által agyonvertek esetében ne kelljen külön bizonyítani azt, hogy a verés, amellyel okozati összefüggésben a halál bekövetkezett, az elkövető szándéka szerint is az élet kioltására irányult, vagy attól függetlenül következett be). További fontos eleme volt a törvénynek, hogy az egyébként rendkívül súlyos büntetési tétellel fenyegetett három bűncselekmény elkövetőivel szemben a kiszabott büntetés korlátlanul enyhíthető volt.

Hasonló megoldást alkalmaztunk tehát, mint amilyet a háború utáni náci bűnökért való felelősség megállapításánál alkalmaztak, azzal a különbséggel, hogy mi csak olyan bűntetteket rendeltünk volna büntetni, amelyek az elkövetéskor is bűncselekmények voltak - azaz nem rúgtuk fel a nullum crimen sine lege elvét - míg a háború utáni felelősségre vonásnál új bűncselekményeket is kreáltak, továbbá annak idején természetesen szóba sem került a korlátlan enyhítés intézménye. A lényeg azonban az volt, hogy a nácik által elkövetett bűncselekmények esetében sem számították bele az elévülési időbe a diktatúra időszakát. Ennek a megoldásnak az átvételét én azért is tartottam fontosnak, mert úgy véltem, talán nem hiábavaló, ha szimbólikusan megüzenjük a szabad világnak, hogy a kommunista országokban élő emberek ugyanúgy megszenvedték a diktatúrát, mint azok, akiknek a szenvedését világszerte elismerik. S talán ez is hozzájárulhat, hogy nagyobb empátiával tekintsenek a nyugati segítségre igencsak rászoruló kelet-európai országokra és ezen belül Magyarországra. Lehet, hogy ez illúzió volt, de ma is úgy gondolom, érdemes lett volna megpróbálni.

Álláspontunkkal azonban magunkra maradtunk. 1991. november 4.-én ugyan megszületett a törvény, de csak a kormánykoalíció három pártja szavazta meg, a Köztársasági elnök pedig nem írta alá, hanem az Alkotmánybírósághoz fordult, az Alkotmánybíróság pedig a következő év márciusában a törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította, s így nem kerülhetett sor a kihirdetésére.

Figyelemre méltó, hogy nem sokkal ezután a német törvényhozás a hajdani NDK-ban politikai okokból nem üldözött cselekmények megbüntetése érdekében meghozta lényegében ugyanezt a törvényt, azzal a különbséggel, hogy Németországban azoknak a megbüntetését is lehetővé tették, akiknek a cselekményét az NDK joga annak idején nem minősítette bűncselekménynek. (A határon átszökő civilekkel szemben engedélyezett volt a lőfegyver használata.) Hogy itt nem a két jogrendszer alkotmány-felfogásának különbözőségéről, hanem másról van szó, bizonyítja, hogy a magyar Alkotmánybíróság első számú példaképének tekintett Karlsruhe-i Alkotmánybíróság a német törvényt hatályában fenntartotta.

Az okokat tehát nem a jog világában, hanem máshol kell keresnünk.

Az igazságtételi törvény vitájával összefüggésben nem csak az országos port felvert Kónya-Pető vitán vettem részt, hanem hetente 2-3 vidéki fórumon is, amelyeken mindig szóba került az igazságtétel. Mindannyiszor elmondtam: nem igaz az, hogy itt boszorkányüldözés lesz, hanem kizárólag a főbenjáró bűnösök, gyilkosok, hazaárulók felelősségre vonására kerül sor. Mégis érzékelhető volt, hogy sokan úgy gondolkoznak, nem kellene ezzel foglalkozni, mert jönnek ezek a purifikátorok, és a végén még én is sorra kerülök, aki 15 évvel ezelőtt mondjuk lopott téglából építkeztem. Ilyen volt a közhangulat. Valószínűleg önmagától is, de a sajtó ezt különösen felnagyította és ezt tette az értelmiségnek egy jelentős befolyással rendelkező része is.

Amikor valahol úgy nyilatkoztam, hogy azért is indokolt a háború utáni modell alkalmazása, mert a kommunista diktatúra alatt élő ezek a népek ugyanúgy jogfosztottak voltak, mint a náci uralom alatt élők, akkor egy ismert magyar nemzetközi jogász Dr. Lamm Vanda felháborodottan tiltakozott, hogy miként gondolhatja valaki, hogy a náci rémtetteket és azok elszenvedőit bárkivel is közös nevezőre lehetne hozni. A parlamentben pedig az ellenzék össztüzet zúdított a javaslatra, a FIDESZ nemmel szavazott, az SZDSZ és az MSZP pedig tartózkodott a végszavazásnál. Ezek után került sor a sajtóban óriási népszerűségnek örvendő, a demokrácia legfőbb biztosítékának tekintett Köztársasági elnök vétójára. Mindez együttvéve olyan nyomásként jelentkezett az Alkotmánybíróságra, ami alól nem tudta kivonni magát. Valószínűleg az is szerepet játszott ebben, hogy a javaslat képviselői indítvány volt, amelyet a kormány ugyan támogatott, de nem a kormány terjesztette elő, ami a törvény pozícióját tovább gyengítette.

Későbbiekben - 92 őszén - az MDF Frakció eljárásjogi megközelítésben próbálta az elévülés kérdését kezelni. Sajnálatos módon ennek a törvénynek is ugyanaz lett a sorsa, mint a korábbinak, csak a koalíció szavazta meg a Köztársasági elnök az Alkotmánybírósághoz fordult és az Alkotmánybíróság megsemmisítette, igaz ezúttal már nem egyhangúan meghozott határozattal.

Ma is meggyőződésem, hogy a rendszerváltás komoly deficitje, hogy a törvényes igazságtétel még olyan mértékben sem történt meg, amilyen mértékben a jogállami rendszerváltozás keretében megtörténhetett volna.

A jogállam nagy kudarca, hogy még a gyilkosokat sem lehetett bíróság elé állítani. A kudarc az akkori kormánykoalícióé, különösen a legnagyobb kormányzópárté is, de nem hiszem hogy e kudarcért minket terhelne a felelősség. Ugyanígy jót tett volna az emberek igazságérzetének és valamiféle megtisztulási folyamatot is elindíthatott volna, ha a Justitia terv néhány elemét sikerül megvalósítani, pl: sikerül megegyezni a kormány által javasolt politikai felelősséget vizsgáló parlamenti bizottság felállításában.

Ugyanakkor világossá szeretném tenni, hogy akár terhel a felelősség ebben bárkit is, akár nem, az ami akkor nem történt meg, 20 évvel később már semmiképpen sem pótolható.

Befejezésül a rendszerváltozás legitimitásával szeretnék röviden foglalkozni. Úgy vélem, annak ellenére, hogy a rendszerváltozásban aktív szerepet viszonylag kevesen vállaltak, az mégis legitimnek tekinthető, miután a meglévő politikai erők valamennyien részt vettek benne, és megállapodásukat a szabad választások utólag legitimálták azzal, hogy lényegében ugyanazon a politikai erők kerültek be a parlamentbe, amelyek létrehozták ezt a rendszerváltó megállapodást, akár úgy is, hogy az aláírástól ugyan elzárkóztak, de részt vettek a kidolgozásában, és nem vétózták meg azt. Másfelől a rendszerváltozásban eleve érdekelt, a rendszerváltozás motorjának tekinthető Ellenzéki Kerekasztal pártjai az első szabad választásokon 90%-ot képviselethez jutottak, míg a rendszerváltozás lassítására és a folyamatok tompítására törekvő állampárti utódpárt 10 %-ra szorult vissza.

Végzetül a legitimitás kérdéskörében nem feledkezhetünk meg az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, hiszen a rendszerváltozás során valósult meg az a rendszer, amelynek megvalósítására 1956 forradalmárai törekedtek és amiért sokan életüket áldozták.
Az ellenzéki szervezetek egyértelműen vállalták az 1956-os forradalom és szabadságharc örökségét, de paradox módon ugyancsak 1956 volt az, amely a hatalom kizárólagos birtokosait véglegesen a változások irányába terelte. Azzal, hogy Pozsgay Imre kimondott egy féligazságot és népfelkelésnek nevezte 1956-t, nem csak kihúzta a legitimációt az egész Kádár-rendszer, illetve az MSZMP alól, hanem ezzel a párton belüli harcot is eldöntötte a reformerek javára.

Ha szabad még egy szubjektív megjegyzést tennem, akik akkor az ellenzék részéről felléptünk, 1956-ból merítettünk erőt. Ilyen erőforrás lehetne a mai nemzedéknek a rendszerváltozás is, de nem az, mert a politikai csatározások martalékává vált. Sajnálatos módon a rendszerváltozásban résztvevő ellenzéki szervezetek – rájátszva a változásokkal kapcsolatos tömeges elégedetlenségre –egyre kevésbé hangsúlyozzák rendszerváltó múltjukat, s így az ő szavazóik – különösen a változásokat meg nem élt fiatalabb nemzedék, továbbá azok, akik vesztesei lettek a változásoknak – nem tekintik példának, kiindulópontnak és erőforrásnak mindazt, ami 1988 s 1994 között történt. Így egyre inkább a magát a reformerek utódainak valló MSZP veszi át a rendszerváltó szerepet, ami a párt két cikluson keresztül való sikertelen politizálása és ezzel összefüggő jelenlegi népszerűtlensége miatt tovább csökkenti az esélyét annak, amire pedig szükség lenne, hogy a mai nemzedékek erőt merítsenek a rendszerváltozásból ugyanúgy, mint, ahogy mi erőt merítettünk az 1956-os forradalomból. A válságban ugyanis kapaszkodókra van szükség, múltbéli kapaszkodókra is, amelyekből erőt lehet meríteni az évek során felhalmozott problémák megoldásához, és az előttünk álló feladatok elvégzéséhez.