Befejeztem a könyvemet. Nyolc évbe tellett. Teljesítettem azt, amire vállalkoz-tam. Megírtam az 1988 és 1994 között velem történteket. Nem tudom, hogy akinek volt türelme végigolvasni mindazt, amit írtam, vajon elfogadja-e hogy a ’89–’90-ben lezajlott változás – függetlenül a későbbiektől – a magyar történelem kiemelkedő eseménye? És hogy Antall József kormánya, a miniszterelnök szavaival: „tudta, hogy mit kellene tennie, és tette azt, amit lehet”?
Hogy az első négy év miért nem sikerült úgy, ahogy szerettük volna? Azért, mert úgy nem sikerülhetett. S talán azért is, mert mi, akik az Ellenzéki Kerekasztalban képesek voltunk az összefogásra, a szabad választások után nem tudtunk együttműködni olyan kérdések megoldásában sem, amelyekben kormánynak és ellenzéknek, egy újjáépítés időszakában együtt kellett volna működnie.
Nyolc évvel ezelőtt, amikor belekezdtem a könyvbe, abban reménykedtem, hogy mire befejezem, talán meglelem a magyarázatot, hogy a biztató kezdet után, a rendszerváltó országok éléről hogyan jutottunk hátrább a sorban, és miként kerülhetünk ismét előbbre? Azt hiszem, továbbra is ez az egyik legfontosabb kérdés, amit az elmúlt negyedszázad alapján, magunknak feltehetünk.
Persze tudom, hogy mint a legtöbb kérdésre, erre is sokféle válasz adható, és nincs olyan válasz, amelyben legalább egy szemernyi igazságot ne lehetne találni. Az én válaszom csak egy a lehetséges válaszok közül – és ez a könyv talán alkalmas arra, hogy aki elolvassa, saját választ fogalmazzon meg.
A rendszerváltozás nem szüntette meg a magyar értelmiséget és a politikát megosztó évszázados ellentétet, ami az évek múlásával csak egyre erősödött. A nemzeti összetartozás érzését – ami talán a felemelkedés záloga lehetne – ezért sem sikerült az egész magyar társadalom közös élményévé tenni.
Bármilyen nagy dolgok történtek meg velünk – szabadok lettünk, majd függetlenek, egyenrangú félként tárgyaltunk a gazdag államokkal, kimentek a megszálló csapatok, megszűnt a Varsói Szerződés és a KGST, később Magyarország tagja lett a NATO-nak és az Európai Uniónak – mégsem tudott az ország együtt örülni és ünnepelni. Sokszor akartuk, néha majdnem sikerült is, de a közös örömöt a politika és az értelmiség két oldala közötti, egyre mélyülő ellentét mindig elron-totta. Csodák történtek velünk az elmúlt negyedszázad alatt, de az ünnep, a közös ünneplés mindig elmaradt.
Én úgy látom, csak akkor támad esély a felemelkedésre, ha a magyar politikát, értelmiséget, s ma már az egész társadalmat megosztó ellentétet áthidaló, valódi nemzeti együttműködés valahogyan mégis megszületik. Ennek a jeleit, bárhová is nézek, sehol sem tapasztalom. De talán valahol a mélyben, ahová én nem lát-hatok, valami mégis érlelődik…
…és az ünnep mindig elmaradt – sokáig ezt a címet szántam a könyvemnek.
De a végére meggondoltam magam.
Így lett a cím: …és az ünnep mindig elmarad?
Jövő időben és kérdőjellel.
Kónya Imre
Letettem a tollat 2016. szeptember 20-án